Amikor úgy döntöttem, hogy komolyabban elkezdek meditálni, elképzeltem magam egy csendes hegytetőn, távol a város zajától, ahol legfeljebb csak a madárcsicsergést vagy a szél hangját hallom, arcomat süti a nap, pont kellő melegséggel, simogat a lágy szellő, mély meditációban ülök, és a béke minden pillanatban ott van velem, bennem. Ekkor a legkisebb gyermekem két és fél éves volt, a két nagyobb pedig kis- és nagykamasz, így akkor a madárcsicsergést más váltotta fel: “Anyaaaa! Most akarom!” Vagy: “Anyaaa, hol a tornazsákom?” Nos, az élet gyorsan gondoskodott arról, hogy rájöjjek: a meditáció gyakorlása, a belső béke elsajátítása nem maradhat csupán elmélet, hanem a mindennapok leggyakorlatiasabb színterén kell történnie.
Mert ki más tudná jobban tanítani a türelmet, mint egy két és fél éves, aki pontosan abban a pillanatban szomjazik meg, amikor végre leültem meditálni? Vagy aki öt perccel a lefekvés után közli, hogy „anya, sürgősen szükségem van a pillangós pizsamámra, nem, nem erre, hanem a másikra, pontosabban arra, amelyik a mosógépben van”. Vagy amikor a kamasz kitör, mint a vulkán és sodorna magával, a harag, indulat minden velejárójával.
Ekkor döbbentem rá, hogy pont ugyanaz a nem reagálás vagy a nem túlreagálás segíthet nekem, amit a meditációban ennél sokkal könnyebb volt megvalósítani. De az élet nem ezt hozta. A gyerekeim a lassúságukkal, a végtelennek tűnő kérdéseikkel, a kíváncsiságukkal folyamatosan próbára tettek és fejlesztettek a türelem terén.
A gyermekek valójában a legszigorúbb, de legőszintébb spirituális mestereink. Nem engedik, hogy eltévedjünk a jövőben vagy a múltban, hanem folyton visszarántanak a jelenbe – gyakran egy jól irányzott „anya, most!” felkiáltással. És bármennyire fárasztónak tűnik, ez maga a legmélyebb meditáció: jelen lenni, teljes szívvel. Így válik egy anya hétköznapi élete kolostorrá. Tud nagyon nehéz és nagyon felszabadító lenni.
Az anyai türelem nem egy passzív várakozás, hanem aktív bizalom: hiszek abban, hogy minden hiszti, minden lassú cipőfűzés és minden végtelennek tűnő mesekör ugyanannak a belső útnak a része. Hogy miközben a gyerekem fejlődik, én is formálódok – egyre rugalmasabbá, együttérzőbbé, és talán egy kicsit humorosabbá is válok.
És ha úgy állok hozzá, hogy a türelem egy ajándék: az, hogy én és gyermekem kölcsönösen tanítjuk, formáljuk egymást. Lassan megtanuljuk elfogadni az élet természetes, lassú ritmusát, és nem siettetni a fejlődést. Megtanulunk a káoszban nyugalmat találni. A gyermekek pedig látják, és magukévá teszik, hogy hogyan lehet türelemmel, szeretettel, elfogadással jelen lenni a világban. És így végül kiderült számomra, hogy a legjobb spirituális tanító néha egy kisember, aki csokis kézzel ölel át, vagy egy flegma, vállát rángató kamasz.
Hogyan tanítottak a gyerekek a türelemre? Mi segített abban, hogy türelmesebbé váljak?
Elsőként a BIZALOM: gyakran előforduló jelenet volt nálam, hogy a kisbabám sírt a kezemben, nem hagyta abba, és tudtam, hogy csak akkor nyugszik meg, ha én magam nyugodttá válok. Sokat énekeltem és ringattam őket, amitől megnyugodtam, így megnyugodtak ők is. Fontos bízni önmagunkban, a másikban, a folyamatban. Vagy vegyük például az esti hisztit a macis bögre miatt, ami az éppen elindított mosogatógépben van. Ekkor nem könnyű bízni a folyamatban, ez egy igazi erőpróba. Segít, ha tudatosítom, hogy a hiszti azért van, hogy a kölök erősítse magát, nekem pedig arra szolgál, hogy megtanuljam kezelni az idegbajt.
Egy anya olyan, mint egy fa, mély gyökerekkel, aminek lombkoronáját fújja, tépázza a szél, de ő szilárdan áll. Lehet belé kapaszkodni. Néha letörnek az ágak, de a törzs és gyökerek, a többi ág, levelek segítenek a stabilitásban, a növekedésben, az alkalmazkodásban.
Az aktív bizalom mellett a késleltetés, a VÁRAKOZÁS KÉPESSÉGE az, amit elsajátítottam. A bízni a folyamatban már magában hordozza a várakozás képességét. A várakozást mi is újra tanulhatjuk, amikor a gyerekünknek tanítjuk, azzal, hogy a türelmetlenség helyett a türelmet választjuk. Lehet, hogy családi minta, hogy velünk türelmetlenek voltak a szüleink, de ezen tudunk dolgozni. Pl. a játszótéren, amikor a csúszdánál sorban állás közben a gyerekünk tolakodni akar. Először nekünk magunknak kell megtanulni a helyzetet nyugodtan kezelni. Ha ingerülten a gyereket rángatjuk, abból semmi jó nem sül ki, ám ha mély belégzés és hosszú kilégzés után elmondjuk neki a szabályt, akkor nagyobb eséllyel sikerül a gyerekkel együtt kivárni a csúszdához vezető sort. A várakozással mindketten türelmet tanulhatunk. Várakozni tanultam akkor is, amikor tanulták a cipőfűzőt megkötni és persze reggelente, amikor a rohanásban kevesebb az idő mindenre.
Amikor iskolába kerültek, akkor a türelemnek egy újabb szintjét gyakorolhattuk együtt, a KITARTÁST. A gyerekekkel együtt tanulni, hát ahhoz is elképesztő türelemre van szükség. Enélkül az iskola és a tanulás könnyen rémálommá válik. Fontos megtanítani nekik, hogy nem gond, ha hibáznak, lehet haragudni, dühösködni, de utána beszéljük meg együtt, mit lehet tenni. Ezekben a helyzetekben nekik a biztatásra, nekem pedig a kitartásra volt szükségem, hogy nem adom fel a szeretetteljes, türelmes hozzáállást. “Semmi gond, belefér az a hármas vagy kettes és netán egyszer az egyes is.” Ha javítani akartak, akkor megdicsértem őket. Ha nem, abba pedig beletörődtem, de kitartóan biztattam őket, hogy ennél tuti több van bennük.
Amikor aztán kamaszok lettek és nagyon kritikusak a világgal, eleinte nagyon nehezen ment ez a hozzáállás. Ekkor az ELFOGADÁST tanultam: elfogadni a hullámvölgyeiket, az éppen aktuális hangulatukat és a bántó szavaikat, amiket persze utólag sokszor megbántak. A kritika főként felém irányult, ám akkor azt is megtanultam, hogy vannak dolgok, amik valójában nem nekem szólnak. Vannak batyuk, amiket nem kell a hátamra venni, elég csak meghallgatni, ítélkezés mentesen nem reagálni, tudjátok, mint a meditációban jövő-menő gondolatok esetében. A türelem gyakorlása az is, ha veszünk egy mély levegőt, és nem szólunk vissza. Máskor pedig szólunk ugyan, de csak jónéhány másodperccel később, és sokkal kedvesebben, mint ami azonnal csúszott volna ki a szánkon. Ha sikerült nem minősítve kommunikálni, akkor könnyebb volt szót érteni a kamaszokkal.
Mindeközben EGYÜTTÉRZŐBB is lettem, mert a kamaszok nagyon tudnak szenvedni, amit nem jó látni, de együttérzéssel könnyebb átvészelni. Ha nem hallgatjuk meg vagy nem fogadjuk el a tinik érzéseit, akkor eltávolodnak tőlünk, keveset kommunikálnak velünk és szép lassan begubóznak. Amikor láttam, hogy szenvednek, igyekeztem nem fokozni azt okosnak tűnő felnőtt mondatokkal. Egyszerűen csak melléjük ültem és hallgattam, és hagytam, hogy kipanaszolják magukat (mert ahhoz nagyon értenek).
És végül a MEGBOCSÁTÁS az, amit tanultam a gyerekektől, akik rugalmasak, nagyon hamar és könnyen megbocsátanak. Ahhoz, hogy ne ragadjunk bele a nehéz helyzetekbe, konfliktusokba, megtanítottak a megbocsátásra és bocsánatkérésre is, és arra, hogy merjem kifejezni, ha hibáztam és szemtől szembe mondani, hogy „Sajnálom, hibáztam, bocsánat”.
Szép lassan anyaként ráébredtem, hogy a türelem nem csupán a meditációból ismert légzésfigyelés, hanem a hétköznapi verkliben, rohanásban való nyugodt helytállás. Az, amikor tíz percig állok az ajtóban, miközben a gyerek még azt válogatja, hogy melyik gumit tegyem a hajába, s közben persze időre oda kellene érni az oviba, suliba, munkába. Rájöttem, hogy ez a mindennapi káosz a legmélyebb tanítóm, és a káoszban a gyerekeim a tükrök. Amibe, ha belenézek, teljes valóságában láthatom saját fejlődésemet, a reakcióimban a türelmet vagy épp türelmetlenséget.
Olvastam egy szép történetet a türelemről és az aktív bizalomról. Bemásolom ide, mert mély és tanulságos.
A bambusz titka
Egy fiatal tanítvány minden nap imádkozott és meditált, de úgy érezte, semmit sem fejlődik. Csalódottan ment a mesteréhez:
– Mester, évek óta gyakorlok, és még mindig nem látom a gyümölcsét. Talán valamit rosszul csinálok?
A mester így felelt:
– Ismered a bambuszt? Amikor elültetik a magját, éveken át semmi sem látszik a föld felett. A gazdák mégis öntözik és gondozzák nap mint nap. Aztán, amikor eljön az ideje, a bambusz néhány hét alatt több méter magasra megnő. Mert az évek alatt gyökeret eresztett, mélyen és erősen, hogy elbírja a hirtelen növekedést.
A tanítvány megértette: a türelem nem üres várakozás, hanem bizalom abban, hogy a láthatatlan folyamat is értékes.
Minden apró pillanat, minden lassú cipőfűzés vagy végtelenített esti mese az erősödésünket szolgálja. A bambusz is mélyen belül, szinte láthatatlanul fejlődik és a gazda hitt benne, hogy fejlődik közben. Higgyünk mi is a láthatatlan, belső folyamatokban, a magunkéban, a gyermekünkében.