A “tudatállapot” fogalmának megértéséhez talán egy hasonlattal közelebb tudunk kerülni:

Képzeljünk el egy százemeletes felhőkarcolót. (Valójában végtelen emelet magas felhőkarcolót kellene elképzelnünk, de mivel ezt igen nehéz elképzelni, a hasonlat erejéig maradjunk inkább egy százemeletes épületnél.)

Az épület alján találhatók az alagsori lakások. Ezek a lakások sötétek, az ablakuk magasan van, és aki kinéz rajtuk, pont az utcán sétáló emberek lábát látja, esetleg a kutyák piszkát az ablaka előtt. Látja az aszfaltot, a füvet, de az eldobált szemét is mindig a szeme előtt lesz. Aki a földszinten lakik, látja mindezt, de látja már az embereket is, a kocsikat is. A kocsik zaja és a kipufogó bűz itt is rendkívül intenzív, de jó esetben láthatja a fákat is és az utca szintjét. Ahogy megyünk egyre feljebb, tágul a látkép és távolodik az utca zaja. Egyre messzebbre látunk.

A tizedikről már sokkal jobb a kilátás, a kutyapiszok eltörpül, és kirajzolódik a város látképe, a dombok. A századik emeletről csodálatos látvány tárul elénk: beárad a napfény, látszanak a távoli hegyek is. Se az utca, se a kipufogó bűz nem zavar. Rálátunk a városra, átlátjuk a szerkezetét, de azt is tudjuk mennyi mennyi minden van a városon túl. Egészen más a lépték.

Tételezzük fel, hogy történik egy baleset az utcán. Az alagsori lakó látja a rohanó lábakat, hallja a hangokat, a csődületet, de fogalma sincs mi történik. A feljebbi emeletekről már látják mit történt, hívják is a mentőt, ami vagy érkezik, vagy nem, de nem tudják, hol jár. A tizedik emeleti lakó már látja, hogy a mentő elakadt az egyik utcában, illetve, hogy a legtöbb utcában dugó van. Aki azonban az épület legfelső emeletein lakik, (ha nem a felhőbe dugja a fejét), lehet, hogy észreveszi, hogy egy másik úton közeledik egy másik mentő, meg tudja látni a szabad útvonalakat, illetve azt is látja, hogy hol van leszállóhelye egy mentőhelikopternek. Nyugodt marad és a tisztán látásával tudja segíteni a mentő sofőrjét vagy a mentést szervezőket és a segítségre váró embereket. 

Az épület alsó szintjei az alsó tudatállapotok. A  félelem, harag féltékenység,  azok az a fő érzelmek, amelyek ide küldenek minket. Amikor ezeket az érzéseket érezzük, ezek körül forognak a gondolataink, akkor az épület alsó emeletein járunk.  Ilyen érzésekkel telve még csak át sem látjuk, mi történik. Amit látunk és szagolunk, az a szemét és a kutyapiszok. Nehéz is másra fókuszálni, mert csak ez van előttünk, ez egy öngerjesztő folyamat. Azonnal reagálunk, visszavágunk, csúnyákat kívánunk egymásnak vagy szapuljuk magunkat,  néha nem is tudjuk, hogy mi váltja ki belőlünk ezeket a reakciókat. Erről a szintről hatékonyan problémát megoldani is nehéz. Nem látjuk át a helyzetet, a teljességnek csak egy kis részét érzékeljük. Beszűkülünk, ezért nem vesszük észre a lehetőségeket és a kiutat.

A felső szinteken azonban egész máson van a fókusz. Látjuk a szépséget, az egyensúlyt, tudjuk, hogy a felhők fölött süt a nap. Látjuk az egészet, de a részletekre is tudunk koncentrálni (a hasonlat kedvéért tegyük fel, hogy nagyon jó a szemünk). A látvány és a levegő minősége sokkal kellemesebb. Egészen másképp állunk a problémás helyzetekhez, mivel nagyobb összefüggésekben, tágabban, pozitívabban, kiegyensúlyozottabban tudunk gondolkozni. 

A meditáció célja, hogy a pincéből minél feljebbi szintekre költözzünk. A meditáció az épületben a lift, a segítségével tudunk egyre feljebb és feljebb menni. A meditáció és a mindfulness, azaz tudatos jelenlét technikák segítségével pedig megtanuljuk irányítani, hogy mire helyezzük a fókuszt:  A kutya piszkán való bosszankondásra, a büdösre, vagy a csodálatos látványra és arra, hogy segítsünk a takarító brigádnak, mentőknek megtalálni az útjukat. 

„Amire fókuszálsz, azzá válsz…”