Sokan megijedünk, amikor a gyerekünk a halálról kérdez. Pedig a gyerekek kérdeznek, észreveszik, hogy létezik halál, még akkor is, ha nekik maguknak még nem kellett a családban szembenézni a veszteséggel. De jártukban keltükben látják, hogy meghalt egy kis bogár, van egy halott madár az út szélén, hallanak meséket, látnak filmeket, mások családjában történt eseményekről is értesülnek. A 4-5 éves kor körüli gyerekek gyakran elkezdenek gondolkozni azon, hogy vajon mi lesz, ha ők meghalnak vagy a szüleik meghalnak. A Halloween és a Mindenszentek ünnepe pedig kifejezetten az az időszak, amikor a halállal kapcsolatos kérdések még inkább előbukkanhatnak. Tehát ne ijedjetek meg, nincs a gyerekkel baj azért, mert kérdez a halálról és esetleg szorong a témától. Amikor kérdéseket tesz fel, érdemes visszakérdeznünk, hogy ő mit gondol. Ha van gondolata, akkor láthatjuk, hogy ő hol tart a halálról való gondolkodásban, és akkor könnyebb annyit mondani, ami a kiváncsiságát kielégíti, szorongását enyhíti és őt nem terheli túl. A nagyobb gyerekekkel persze már egész más szinteken beszélgetünk, de fontos, hogy a picik még nagyon konkrétan gondolkoznak. Ezért nem szabad szépítenünk.

A halál nem elalvás – különben még aggódnak értünk, ha le van csukva a szemünk. Aki meghalt, annak már nem dobog a szíve. Ha azt mondjuk, hogy a nagypapa fentről vigyáz ránk, egyes gyerekek kipróbálják ezt a vigyázást és kiszaladnak az utcára, remélvén, hogy a papa megóvja őket. Ezért akármiben hiszünk, akármit gondolunk életről és halálról, fogalmazzunk egyszerűen úgy, hogy az itteni földi valóságunk és a hitrendszerünk is képviselve legyen és amennyire lehet, biztonságot is adjon a gyerek számára. Tehát amikor meghalunk, a szívünk nem dobog tovább, a testünk bekerül a földbe, vízbe, elszáll a levegőbe – attól függően, hogy hogy temetkezünk – , eggyé válik a természettel. 

A nehezebb kérdés, hogy mi történik a lelkünkkel, hiszünk-e a lélekben. Gondoljuk át, hogy mi miben hiszünk, hogyan élnek bennünk tovább szeretteink. Ha nem hiszünk a Mennyországban vagy az újjászületésben, hihetünk a csillagokban vagy egyszerűen abban, hogy akiket szeretünk a szívünkben laknak. Fel tudjuk idézni őket és a hozzájuk fűződő szeretetet, emlékeket. 

A Mindenszentek ünnepe kereteket és rituálét nyújt ehhez az emlékezéshez. De ha nem járunk temetőbe, akkor is ki tudjuk alakítani a saját rituáléinkat. A mexikói Día del los muertos ünnepből is meríthetünk:  egy szépen leterített asztalra kirakhatunk gyertyát, fotót az elhunytról és egy tárgyat, amely őket jelképezi. Elkészíthetjük a kedvenc ételét vagy kirakhatunk az asztalra más finom ételt, ajándékot, alkotást, üzenetet számára. Átgondolhatjuk, hogy mit kaptunk a szeretteinktől vagy őseinktől, miért vagyunk hálásak nekik, mely különleges tulajdonságai élnek bennünk tovább és melyeket szeretnénk elengedni. Ezeket le is írhatjuk. Hallgathatjuk a zenét, amit szeretett vagy őrá emlékeztet, vagy ami nekünk segít az őseinkhez kapcsolódni. 

Felidézhetünk történeteket és emlékeket remélhetőleg kedves, vicces emlékek is eszünkbe fognak jutni. Az ő erejükből meríthetünk erőt mi is. Ezt mind csinálhatjuk gyerekekkel együtt. Az ünnepek alkalmat adnak a beszélgetésre és egymás mélyebb megismerésére. 

A rituálék segítenek megélni a fájdalmunkat, szomorúságunkat, ha kell a haragot és elengedést. De mégis, ezek az ünnepek nemcsak a gyász és fájdalom, hanem az újrakapcsolódás, tiszteletadás, szeretetteli emlékezés ünnepei is.  S ne feledjük, hogy a tél után mindig jön a tavasz, az átalakulás, az új élet. 

Aki még nem látta, nagyobbacska (10 éves) gyerekekkel megnézheti a Coco című filmet, amely csodálatosan járja körül az ősök és hagyatékuk témáját. Egy másik gyerekeknek is szóló kitűnő alkotás, amely a közeli szerettünk elvesztésének fájdalmát segít feldolgozni a Lunaria, kaland a Holdon (Over the Moon) című film.